Legyél fogyatékos egy hétre!


Svédország után egy hétig otthon voltam egyedül. Kedden barátommal és unokatestvéremmel elmentünk a budakalászi bányatóra, ahol hét üveg sörrel egész nap elvoltunk. Pontosabban még átmentünk délután a barátomhoz és ott sütögettünk és beszélgettünk egész estig. Remek nap volt, de sajnos napszúrást kaptam, így szombatig otthon ültem a gép előtt és elég vacak állapotban töltöttem el egy hetet. Szerencsére enni se kívántam, ugyanis magamra kellett főznöm. Vasárnap mise után az atya odajött hozzám és azt kérdezte, nincs-e kedvem elmenni szellemi fogyatékosokat táboroztatni. Mivel a jövő héten is egyedül ülhettem volna otthon, illetve ingyenes étkezés is benne volt a táborban, rövid gondolkozás után mondtam, hogy megyek. Volt egy órám, hogy összepakoljak, illetve, hogy rendbe tegyem a házat. Nagyjából sikerült is. Kocsival mentünk le Héregre. Nem tudtam sokat arról, ami az elkövetkezendő héten várt rám. Fogyikra kell figyelni, és egyébként tök poén az egész. Nagyjából ennyi.

Vasárnap egy körül érkeztünk és a többi táboroztató is szállingózott különböző helyekről és más-más kipihentségi állapotban. Itt volt még az előző eresztés is, ugyanis maga a tábor négy hetes. Kettő körül már össze is állt a csapat nagyobb része, néhányan ismerték is egymást. Épp csendespihenő volt a táborban, mi addig megebédeltünk. Közben már mászkáltak a fogyik, akik első pillanatra mind kedvesnek és mókásnak tűntek. Persze már első nap elő fordult egy-két indulatosabb megnyilvánulás is, ettől függetlenül szerintem senki nem ijedt meg az előtte álló feladattól. Voltak olyanok is, akik már sokadszorra jöttek táboroztatni. Hamar kijelölték a szobafőnököket, akik kiosztották nekünk az első felügyelendő felnőttet. Egészen meglepett az az érzés, amit egy szellemi fogyatékos felügyelete okoz, ők ugyanis mind 25 év felettiek voltak. Rádöbbentem továbbra arra is, milyen igaz, hogy a szem a lélek tükre. Elég egy tekintet és máris a kisgyermeket látja az ember ezekben a 30-40 éves felnőttekben. Miután megbarátkoztunk első gondozottunkkal, már indultunk is szentmisére. Mivel a templom zárva volt, a kulcsot pedig nem sikerült időben megszereznünk, a kertben állítottunk egy tábori oltárt. A legtöbben énekelték a dalokat, persze mindenki a maga módján. Tapsoltak, felemelték a kezeiket, úgy élvezték az egészet. A mise után éneklés következett. Mindenki megpróbált bemutatkozni néhány szóval. Kiemelt fontosságú információ volt a fogyiknak, hogy ki hányadik kerületben lakik. Meg kellett említenünk a kedvenc énekünket is, amit utána elénekeltünk.

Mire befejeztük már el is jött a vacsoraidő.  Finom körözött volt. Utána hozzáláttunk a fürdetéshez. Elsőre szokatlan volt és zavarba ejtő. Nekünk kellett megmosatnunk őket. Mindenhol alaposan szappannal, mintha egy kisbabát fürdetnénk, csak ők felnőtt férfiak voltak. Erre például nem számítottam. Már az is zavrt, amikor levették előttem a ruhájukat, de amikor nekem kellett megmosnom őket. El tudjátok képzelni. 5-6 ember jutott rám, és egészen meglepődtem, hogy a végére már nem volt kellemetlen a dolog. Talán azért is, mert ismét megláttam bennük a kisgyereket, vagy azért, mert nekik ez olyan természetes volt. Fürdetés után ágyba feküdtek és hamar el is aludtak. Engem meglepett, milyen gond nélkül zajlott az altatás. Az első nap kicsit elhúzódott. Miután lecsendesedett a ház, összeültünk és a kertben, sötétben bemutatkoztunk. Ismerkedés után még volt egy kis útbaigazítás (házi rend és társai), szó esett a következő napról és a táborról, majd elbúcsúztattuk a táborvezetőt, aki haza ment aludni egy napra, mivel két hetet csinált egymás után. Ezek végeztével kezdődött minden nap az éjszakások próbatétele. Minden este egy fiú és egy lány. Első napra én lettem beosztva egy nálam idősebb lánnyal. Ő már voltéjszakás és tudta mit kell tenni, sőt szorgalmának köszönhetően egyből neki láttunk az előttünk tornyosuló feladatoknak. Egy halom tányért és poharat kellett először elmosogatni, majd rendbe tenni a konyhát, kitakarítani az egész házat, mosdókat fertőtleníteni, mosásba tenni a ruhákat és kiválogatni a fogyik ruháit, amik meg vannak jelölve a monogramjaikkal (jobb esetben). Azért nem semmi érzés hajnali háromkor teregetni. Lassan csak eljött a hajnal és egészen elűzte az álmosságomat az a pillanat, amikor a többieket kellett kelteni. Miután mindenki felkelt, lefeküdhettünk. Azért a reggeli tornán még részt vettem. Ebédre keltem fel és után jött a délelőtti ki-mit-tud eredményhirdetése. A jó hangulatot kihasználva a következő feladat a szobák nevének megváltoztatása volt. Így a lányok bekerültek „Noé bárkájába”, a két fiú csoport pedig a „Zsiráf” nevű, illetve az „Afrikai Zenélő Kalózok” feliratú szobába. Az új nevekkel már vidáman láthatunk hozzá a vacsorához és a szokásos esti feladatokhoz. A teendők végeztével szentmisén vettünk részt, és nekiestünk a felügyelők vacsorájának és a megbeszéléseknek. Ismét bemutatkoztunk, egyrészt mert új tagok jöttek, másrészt mert nem áldott meg mindenkit a sors jó névmemóriával. Én pl. nagyjából három nevet tudtam a 18 segítőéből. Másnap ismét reggeli tornával kezdtünk, mint minden nap.

Különösen jó volt, hogy mindenkinek meg kellett mutatni a kedvenc gyakorlatát, így az ismertebbeken kívül végeztünk pólóigazítást, reggeli mosolygást, mikrofonba éneklést és állvakarást. A délelőtt folyamán reggeli után akadályverseny volt. Négy állomás tette próbára a négy csapatot. Utóbbiaknak egy dalt kellett költeni, amit az állomások között énekeltek és olyan próbákon kellett fitogtatni tudásukat, mint Seffer Gyula sírjának megtalálása, halászás, hat darabos mackó-puzzle kirakás, illetve az egyik erős fogyi elhúzása kötéllel. A Gyöngyhalászok csapata nyert, akik 35 helyett 350 pontot kaptak az egyik. Délután mozivá alakult az ebédlő és egy remek klasszikusból tanulhattuk meg, hogy legyünk jók, ha tudunk. Az esti feladatok már a kisujjunkban voltak. Este nem kellett sokat noszogatni minket, hogy feküdjünk le. Másnap mindenki kipihenten ébredt. Amúgy egyáltalán nem, csak ezt a blogot félig a táborban írtam és most este olyan jó volt leírni. Tehát másnap bármit megtettünk volna, hogy az aktuális éjszakások valami csoda folytán délután kettőkor keltsenek, de az eset nem így esett. Hívott a kötelesség, így a reggeli életmentő kávé felhörpintése után ébresztettük a többieket is. Reggeli torna, reggeli rendrakás és reggeli reggeli. A szerdai nap délelőttje szentmisét tartogatott számunkra, ám nem mindennapi prédikációval, ugyanis előad(at)tuk Mózes történetét. Előtte hatalmas jelmezkészítés volt, aminek az eredménye néhány igazi remekmű lett. Személyes kedvencem egy juh-jelmez volt, de a harci tolókocsi is hihetetlen volt. Az ebédre kicsit várnunk kellett, de addig is énekeltünk. A tartalmas csendespihenő után jött a diszkó. Mindenki kiszépítette magát, lányoknál a csillámpor, fiúknál a tiszta ing és a szédítő mennyiségű dezodor volt a 2007-es év trendi diszkó-divatja. Igazán remek szórakozás volt, és ezt csak fokozta, amikor a limbóléc is előkerült.

Én egy down-kóros férfival táncoltam, aki remekül táncolt. Szegénynek nem fejlődött ki az egyik keze és beszélni is csak kicsit tudott, de amit én táncoltam, azt hibátlanul leutánozta. Ráadásul lányok is próbálták felkérni, de makacsul ragaszkodott hozzám. Felejthetetlen élmény volt. Mikor kimerültünk egy rövid pihenő után még elmentünk várost nézni, ami a játszótérre korlátozódott. Ott mindenki szigorúan csak egyszer, de kipróbálhatta a körhintát. Haza érkezvén vacsi, pancsi és esti ima. Lefeküdtek kis barátaink, mi pedig esti imádságot tartottunk egy szúnyogirtós mécsesekből kirakott kereszt mellett. Ekkorra már mindannyian tudtuk, mi az, amire vállalkoztunk.

Még csak a tábor felénél tartottunk és már temérdek emlékkel voltunk gazdagabbak. Másnap is felkelt a Nap és számunkra ez egy újabb héregi tábornapot jelentett. Csütörtökön kirándulni mentünk a tatabányai turulhoz. A busz nagyon közel vitt és vezető is kedves volt. Szerencsére az emlékmű nem repült el, így szemügyre vehettük, sőt egy csoportképhez is jó háttérnek bizonyult. Megnéztünk egy barlangocskát is, majd vígan, énekelve buszoztunk tovább a vértesszőlősi nagy semmihez. Na jó, azért egy-két csont alakú követ láttunk, és az ingyenes belépőt is figyelembe véve teljesen jó volt. Főleg az ősemberek hajszárítója.

A fogyiknak ugyanis csakúgy, mint a gyerekeknek mindent be lehetett mesélni. Hazaérkezés után nekiláttunk az ebédnek. Nekem fel kellett jönnöm Budapestre dolgozni, így ebédet se tudtam enni. Egy reklámfilmet kellett felvennem. Utána egyből mentem vissza. Az atya kölcsönadta a Suzukiját, amiről már a Szilvásváradi cikkemben már írtam, de most egy GPS-sel is jobb élményt nyújtott. Bár miután huszadszor szólt rám, hogy „túl gyorsan mész”, a hangot kikapcsoltam. Estére érkeztem meg, mikor már lefeküdtek. Nagymamák szentmiséjét tartottunk, majd vezetők vacsorája. Itt ismét életre szóló élményt szereztünk, amikor végignéztük, hogyan önti magába az atya a maradék vaníliaöntetet, ami azért nem volt kevés. Azóta nem kívánom a vaníliát.

Egyre kötetlenebben beszélgettünk egymással nap közben és esténként. Ez persze a fáradtságnak is betudható, de azért tényleg kezdett összeszokni a kis csapat. Ekkorra már meglepően közel kerültünk gondozottjainkhoz szellemi színvonalban. Vigyázni kell az ilyen táborokkal, ugyanis a fogyik észrevétlenül lehúzzák az embert a saját szintjükre és utána megverik a rutinjukkal. Egyetlen esélyünk az életben maradásra az alvás volt, ami mindig hiányzott. Szerencsére volt egy titkos fegyverünk is: a kávé. Ennek ellenére hárman kiestek – pontosabban hazamentek, mert más dolguk akadt. Imádkoztam értük. Eljött a péntek, ami különleges nap volt, hiszen egyrészt még éltünk, másrészt pedig nem haltunk meg. A reggeli alatt a táborvezető lepedőbe bújt. Először találgattunk, hogy talán ő lesz a következő kieső, vagy csak istennőt játszik, de mielőtt még kétségbe estünk volna elárulta, hogy a rajta lévő lepedőt mindjárt levesszük (volt alatta ruha) és összefestjük. Mármint a lepedőt. Reggeli után neki is láttunk a legkülönbözőbb testrészek összefestéséhez. Lábtól kezdve a fülön és a szájon át a kézig minden volt, ráadásul a legkülönbözőbb mintákkal. Volt aki többször is próbálkozott.

Lesikáltuk a festék nagy részét magunkról és egy kis árnyjáték után együtt izgultunk Vilivel, a verébbel. Ebéd következett és délután zenefelismerő-verseny. Fél óra szabadidő után a falubeliekkel közös szentmisét tartottunk. Három fogyi remek ministránsnak bizonyult, mi pedig jeles énekeseknek. Utána számomra a tábor egyik legmegrázóbb élménye következett. Rövid leszek: az egyik fogyi férfi szájon csókolt. Órák után is friss az emlék, ahogy mit sem sejtve, ártatlanul felé fordultam, ő pedig megragadott és utána már csak azt éreztem, hogy nedves a szám. Bocsánat a naturalista leírásért, de muszáj volt kiadnom magamból. Köszönöm. Utána azt mondta szerelmes belém. Nagy nehezen megértettem vele, hogy a férfiak csak a nőket csókolják meg, és csak akkor, ha a feleségük. Ettől függetlenül még többször közölte velem, hogy megcsókol, de megúsztam. Már csukott szemmel is ment volna a vacsora, fürdetés és fektetés. Főleg a vacsora. Megfigyeltem, hogy egyre korábban fejezzük be a napot. Pénteken már 9-kor vacsoráztunk. Végignéztem az arcokon és érdekes érzések kerítettek hatalmukba. Nehéz kívülállónak leírni, aki ott volt, csak az tudhatja igazán. Komolyan fáradtak voltunk. A hangulat viszont emelkedett. A színvonalat nehéz már megállapítani, de nem vagyok biztos benne, hogy az elhangzó poénok olyan viccesek, mint amennyit nevetünk rajta, de az a fontos, hogy fantasztikusan érezzük magunkat. Nagy bánatunkra elérkezett az utolsó teljes nap. Éjjel az egyik nő hányt, reggel pedig az egyik férfi művészi módon elhelyezett alkotását takaríthattuk a mosdóban. Én pont a mosdóban voltam, amikor érdekes hangra lettem figyelmes. Azt hittem valamelyik segítő szórakozik, de miután kiléptem az ajtó mögül, láttam, hogy ez nem vicc és csapdába kerültem, ugyanis az egyik szegény fogyi nem jutott el a WC-ig és az egész mosdó túlzás nélkül barna volt. Orvosságot kapnak és mellékhatásként a székrekedés elég gyakori.

Délelőtt az István a király musical kellékeit gyártottuk, ismét hatalmas kreativitással. Ebéd után csendes pihenő következett, majd előadtuk a zenés színdarabot. Remekül játszottak. A végére rendesen elfáradtunk. Elmentünk a játszótérre, majd miután hazajöttünk, leltáraztunk és fürdés következett, hogy tiszták legyünk az ünnepi búcsúvacsorára. Kicsit borús volt az idő, de a hangulatból ez mit sem vett el. Fantasztikus fogások kényeztették a szájakat. Közben mi korgó gyomorral, és csorgó nyállal énekeltünk és szolgáltuk ki őket. Az eső miatt be kellett mennünk és bent fejeztük be a búcsúvacsorát. Szerintem lélekben mindenki felsóhajtott, mikor minden fogyi lefeküdt. Nekiláttunk mi is az utolsó vacsorának. Ezt egy élménybeszámoló követte, amin rengeteget nevettünk. Mindenki elmondta legjobb, legrosszabb és legviccesebb emlékét. Az utolsó éjszaka nem volt takarodó. Persze sokan lefeküdtek, néhányan meg később, de volt néhány elvetemült, akik egész éjjel nem aludtak egy hunyásnyit sem. Nekem egy órát muszáj volt. Utolsó napunkat pakolással és Te Deummal fejeztük be. Amíg mi pakoltunk és vártunk a buszra, az ebédlőben képnézegetés ment a tábor képeiből.

Ebéd után pedig feltettük őket a buszra. Hullámoztunk is, amikor a busz elhaladt a templom előtt. Utána ebédeltünk, és elkezdett szétválni a kiscsapat. Volt, aki busszal ment és tovább kísérte a fogyikat, volt aki a táborban maradt a temérdek tennivalót elintézni. Szerintem mindent egybe véve remekül sikerült a tábor. Az emlékkönyvekben nem egyszer előfordult a „jövőre ugyanitt” beírás. Reméljük így is lesz és új arcokkal is találkozunk! Én is tervbe vettem, hogy jövőre legalább egy hétre lemegyek. Rengeteg tanul az ember egy ilyen hét alatt. Egymástól is, hogy hogyan járjunk el egy-egy nehezebb esetben, pl. mikor a gondozottunk közli, hogy nem hajlandó 40 fokban levenni a pulcsiját, de már látszik rajta, hogy mindjárt összeesik, vagy rájön a sírógörcs, és ki kell deríteni miért. De ugyanannyit tanulhat az ember a fogyatékosoktól is. Annyira kevéssé térnek el tőlünk, csak sokkal nyíltabbak és nem zavartatják maguktól olyan dolgoktól, amik a mi világunkban tabu témák. Ez a nyíltság pedig tele van értékekkel. Voltak elég nehéz percek a héten, és a türelmünkre is nagyon nagy szükség volt, de amit itt egy hét alatt tanultunk és átéltünk, az szerintem egy nyár emlékeivel felér. Beszélni skizofrénnel, táncolni down-kórossal, és néha lesüllyedni arra a gyermeki szintre, ahol minden olyan őszinte. Biztos, hogy ezt, és amit itt tanultam, soha nem felejtem el. Akit mellesleg felcsigázott a történet, a www.sored.info címen további információkat találhat! Érdemes ellátogatni az oldala, jelentkezni pedig bátran, a beilleszkedés garantált! Most pakolnom kell, ugyanis holnap indulunk a horvát tengerpartra! Élményből ott se lesz hiány!

Jan

Az eredeti blogoldal

Tetszik? Akkor oszd meg!

    Szóljon hozzá!