A szeretet nem csinnadratta

A fogyatékos gyerekek szülei is segítségre szorulnak

Heti Válasz, 2001. 08. 03

A Söréden megürült plébániát sérült gyerekek és fiatalok nyaraltatására használják már tizennyolc esztendeje. A felújított és időközben kibővített épületen két alapítvány osztozik: a nyár egyik felében értelmi fogyatékosok, a másikban mozgássérültek érkeznek ide önzetlen segítőikkel.

A Székesfehérvártól körülbelül húsz kilométerre fekvő Söréd története két szálon fut. A földrajzilag kétfelől induló, ám szándékában azonos szellemiségű törekvés fonódik egybe a most már hagyományokkal rendelkező táborban.

Székesfehérváron egyházmegyei jogtanácsosként dolgozott dr. Simonyi Gyula ügyvéd, aki egyrészt személyes indíttatásból, másrészt meglévő pesti egyházi példa nyomán kezdeményezte a városban, hogy mozgássérült gyerekek hasonló társaikkal egy hétig együtt nyaralhassanak. Az induláskor még csak húsz gyereket és negyven segítőt toboroztak. Ma már hat egyhetes turnusuk van, így százhúsz sérült gyerek és kétszer annyi gondozó vesz részt minden évben a nyaralásban. Az ügyvéd, bár a Teljes Élet Szociális Alapítvány kuratóriumának most is tagja, az elnökséggel járó felelősséget és a szervezést már átadta a fiataloknak.

A szülők cipelik a keresztet

Simonyi Gyula felesége régi ismerősként fogad székesfehérvári otthonukban. Az egykori tanítónőt mindenki ismeri a városban, a fiatalok mindenki Zsóka nénijeként emlegetik, de tíz éve, amióta verseket ír, még nagyobb népszerűséget szerzett.

– Nem is igazi versek ezek, inkább ritmusos próza – mondja szerényen, de felcsillan a szeme, mikor a versek fogadtatásáról beszél. – A püspök úr azt mondta, mindennap elolvas egyet, ez az o esti imádsága, a sümegi házfőnök pedig egyetlen éjszaka olvasta végig a kötetet. De annak örülök legjobban, amikor az idős asszonyok megszólítanak az utcán: “Tudja, aranyos, ott van mindig az asztalomon, mint az imakönyvem.”

A tábor gondolata akkor fogant meg a házaspár fejében, amikor Simonyi Gyula meghallotta, hogy Söréden a megüresedett plébánián a pesti Ulászló utcai egyházközség papja, dr. Kovács István, a “Doki atya” értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatását szervezi. Akkoriban született agysérüléssel kisunokájuk. A kislányt orvostól orvosig vitték. Beszélni, járni nem tudott, pelenkázni kellett. Nagyon nehezen dolgozták fel a tragédiát.

– Kezdtünk felfigyelni azokra, akik ilyen súlyos keresztet hordanak – emlékezik Simonyi Gyula. – Azokra a szülőkre, akik sérült gyereket gondoznak, borzasztó teher nehezedik, egész évben egy perc nyugalom, szabad idő nélkül. Nagy szükségük van egy kis pihenésre. Amikor Kovács atyáék a táborból Pest felé mentek, mindig megálltak nálunk egy kis frissítőre. A beszélgetésekből sokat megtudtunk erről, és úgy gondoltuk, talán mi is tudnánk csinálni.

– Vállaltam, hogy elmegyek a mozgássérültek klubjába – fűzi hozzá Zsóka néni -, ott beszéltem a vezetőnővel, régóta ismertem, a bátyját valamikor tanítottam. Egy alkalommal kihirdette a szülőknek, hogy szeretnénk egy hétig gondozni a mozgássérült gyerekeket, és amikor megemlítette, hogy ez nem kerül semmibe, úgy néztek ránk, mintha idegen bolygóról érkeztünk volna.

Terjed a példa

Azóta a sörédi plébániát kinőtték a nyaralók és segítőik. A régi épület mellé egy 8×20 méteres terem épült önerőből. Ez lett az ebédlő és egyúttal a nappali helyiség, ahol rossz időben játszani lehet. A végében orvosi szobát és fürdőt építettek, az új csarnok tetején pedig hálótermet alakítottak ki a segítő fiúknak. A fiatalok társadalmi munkában vagy inkább mondjuk úgy, szeretetszolgálatban dolgoztak. A szülők között is mindig akadt iparos, aki besegített, így gyakorlatilag alig került pénzbe az átalakítás. Három éve a szomszédos, négyszáz négyszögöles telket is megvette az alapítvány, hogy a jövőben még több fiatalt tudjanak fogadni. Megvan a jóváhagyott terv is, csak az anyagi fedezet nem állt még össze teljesen. Pedig sok a támogató.

– Az anyagi alapot kezdettől fogva úgy próbálták összehozni – meséli Zsóka néni -, hogy férjem járta a plébániákat, hiszen egyházmegyei jogászként mindegyiket jól ismeri, meg hát a püspök atya, mint az alapítvány védnöke, is mindig ad segítséget. O teremti meg a külföldi kapcsolatokat, így onnan is csordogálnak az adományok. A tábor hírét a segítő fiatalok is elviszik szerte az országba a maguk egyetemére, főiskolájára. Ennek a kétszáz segítőnek csak a fele fehérvári, a többiek máshonnan jönnek. Így szép lassan, észrevétlenül, de terjed a szeretet. Ahogy tudomást szereznek róla, mindig beindul egy újabb segítő. A szeretet sohasem csinnadratta, hanem csöndes, igaz vállalás, beleérző képesség.

– Ez kétirányú hatás – veszi át a szót a családfő -, nemcsak a betegeken és szüleiken segít, hanem a közömböseket is áthatja. Ide nem csak vallásos gyerekek, fiatalok jönnek, és sok-sok példa van, hogy a sörédi keresztény szellem megfogja őket, és elkötelezett, közösségi szellemű gondozóink lesznek. A szolgálat nagyon fontos mozzanata még, hogy a szülők is érezzék, nincsenek egyedül. Ebben a közösségben az övékéhez hasonló gonddal élőkkel is találkoznak, és megoszthatják egymással mindennapos problémáikat.

– Ősszel utótalálkozót, gitáros hálamisét rendezünk, ahol vagyunk vagy háromszázan. A gondozók között már négy házasság is szövődött. El lehet képzelni, amikor a betegek, a gondozók, a barátok, a szülők az esküvőre összejönnek! Szétfeszíti a templomot a gitáros zene. Ez egy nagy család! Talán ez az Isten gondolata. Egyek legyetek, szeressétek egymást, segítsetek egymáson.

Szedelőzködni kell, indulunk Sörédre. Zsóka néni még utánunk szól: – A táborban adjátok át üdvözletünket a pestieknek, és feltétlenül mondjátok meg, mindig nagy szeretettel és tisztelettel gondolunk Kovács atyára!

A plébánia kertjében nagy csönd fogad, majd az ebédlő felé haladva edény- és kanálcsörgés hallatszik. Ebédidőben érkezünk. Hosszú asztalok mellett esznek, felváltva helyet foglalva a nyaralók és gondozóik. A sérült fiatalok lassan észrevesznek minket, nyílt kíváncsisággal vizsgálgatnak.

– Már nagyon várták magukat – mondja Simon Anna táborvezető -, amióta bejelentettük, hogy ma újságíró meg fotós érkezik.

Ebédre invitálnak. Miközben a levest kanalazzuk, átadjuk a fehérváriak üdvözletét és a Doki atya iránt érzett hálájukat.

– A bátyám volt. Pici gyerekkora óta pap szeretett volna lenni – emlékezik Kovács Margit, a Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítvány elnöke. – Szüleink orvosok voltak, s mikor eljött a pályaválasztás, azt mondták, hogy a papi hivatásból nemigen lehet megélni. István előbb végezze el az egyetemet, és ha ezek után még mindig elhivatottságot érez, akkor legyen pap. Így történt. A gyerekorvosi pályát negyvenévesen váltotta a papi hivatásra. Nyilván azért is fordult olyan hamar a sérült emberek felé, mert az orvosi szem kicsit másképpen látja ezeket a dolgokat. Azért fogta meg a kezüket.

– Eredetileg Tiszaalpáron nyaraltatott először – folytatja a történetet Simon Anna. – Egy hitoktató gyógypedagógus kolléganőnk, Siményi Eszter néni hívta fel a figyelmét a szülők problémáira, az egyedül viselt terhekre, az elszigetelődésre, az állandó készenlétre, a beszűkült és hiányzó lehetőségeikre. A szolgálat ’82-ben kezdődött tizenkét sérült gyerekkel és a katolikus iskolákból összegyűlt segítőkkel. Ebben vett részt Doki atya. Két év után el kellett menni onnan, és megtalálták Sörédet. Később a fehérváriak is bekapcsolódtak, most már megfelezzük a nyarat.

A Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítvány most azon fáradozik – avat be terveikbe Kovács Margit -, hogy az 1992 óta működő, szakosított nappali ellátást nyújtó Értelmi Fogyatékosok Árpád-házi Szent Margit Napközi Otthona (ÉNO) mellett kiscsoportos lakóotthont hozzon létre. Az elképzelés már a megvalósulás küszöbén áll. Az önkormányzattal átvállalási szerződést kötöttek. A családi házban kialakított otthon tíz fiatal felnőtt, értelmileg akadályozott ember önálló életének megvalósulását fogja szolgálni keresztény szellemben. Az ÉNO a XI. kerületi önkormányzattal kötött feladatátvállalási szerződés keretében működik. Az intézmény segítségével a szülők nappal dolgozhatnak, és gyerekeik eközben közösségben lehetnek, sokféle foglalkozással és kézművesmunkákkal, úszással, tornával, zenével fejlesztik képességeiket a szakemberek.

Pályázatok útján is kap segítséget az alapítvány, bár az idei év jóval sikertelenebb volt a tavalyinál, amikor a Szociális és Családügyi Minisztériumtól, a Soros Alapítványtól és a Mobilitástól is kaptak anyagi támogatást. A XI. kerületi önkormányzat átvállalási szerződéssel támogatja az alapítványt, a püspöki kar pedig három munkatársnak állja a fizetését.

– Sok támogatónk van, de szerények a körülményeink, és mindig elkel a segítség – mondja Kovács Margit. – Nagyon sokat jelent nekünk, hogy a nyaraltatáshoz óriási természetbeni támogatást nyújt évek óta a móri Vitamór Kft. Egy sörédi lakos ismertetett össze minket Vécsei Bélával, az üzem vezetőjével. Rögtön nagyon kedvesen fogadtak, és gyümölcsökkel, szörpökkel tömött autóval jöttünk meg onnan! A fiataloknak nem tudnánk annyi szörpöt adni, ha nem kapnánk. Azóta a fia vette át a vezetést, és az adakozás megmaradt, bármikor szükségünk van valamire, örömmel segítenek.

– Tegnap is megvártak minket – meséli Simon Anna -, és konténerekből válogathattunk gyümölcsöt. Hoztunk meggyet, abból lesz holnap meggyleves, barackot, abból barackos gombóc holnapután. A vezető maga pakolta fel az autóra.

Értő elfogadás

A fiatal gondozók közül Pethő Tibor az idén tizenegyedik alkalommal táborozik. Kíváncsiskodom, vajon ennek az elhivatottságnak, ragaszkodásnak mi a mozgatórugója.

– Lélekfrissítő dolog közöttük lenni. Mindegyikük külön egyéniség. Nem kötik oket konvenciók, szabályok, sokkal nyitottabbak. Az emberek közti társas érintkezésben is egészen mások, hajlandók bocsánatot kérni, és őszintén kibékülni. Kimondják, amit gondolnak. A hazugságot rögtön megérzik, és nem fogadják el. Érdekes, milyen nyíltan fejezik ki az érzelmeiket. Eleinte még érzékenyebb voltam, amíg nem értettem meg őket. Kezdetben történt, hogy az egyik sérült fiatalember kérte, hogy legyek vele másnap, ugyanis mindennap beosztjuk, hogy ki kinek segít. Másnap viszont elküldött, azt mondta, hagyjam békén. Úgy éreztem akkor, hogy most hazamegyek. Nagyon bántott, nagyon rosszulesett. Persze délutánra feloldódott bennem a sértettség. Kiderült, hogy a gitárosok közelében akart lenni, és abban a szituációban én fölösleges voltam. Tehát meg kell értenünk, hogy a gondozónak, ha felelősséget vállal és vigyáz valakire, nem szabad mindig a nyakán lógnia. Tisztelni kell azt is, ha éppen mással vagy egyedül szeretne lenni.

A beszélgetés közben körénk gyűlnek a gondozottak. Balázs beszámol a legélvezetesebb programokról: – Az nagyon jó, amikor elmegyünk az állatkertbe és városokat megnézni… meg ki szoktunk menni a focipályára, és focizunk a falusiakkal.

A templomi hálaadáson figyelemre méltóan jól furulyázott az egyik fiú. O is csatlakozik, nem akar kimaradni a beszélgetésből: – Biatorbágyról jöttem. Én dolgozom is. Retusálok… kerámiát. Furulyázni szeretek. Régóta tanultam, magamtól.

Aztán bicebócán közeledik felénk Kókai Bálint is. Szemében érdeklődés, nyitottság, a kérdésekre mégis nehezen válaszol, erőlködve formálja a szavakat: – Egyedül lakom… Majdnem mindent meg tudok csinálni… Csak bevásárolni nem tudok… Nekem már megvan az életem. A barátok. Gitározni szeretek, énekelni… Én már tizenhárom éve járok ide nyaralni. Itt minden más… A nyugalom. Itt jó lenni.

Vollner Judit

Tetszik? Akkor oszd meg!

    Szóljon hozzá!